Irigylem azokat a nőket, akiknek csak annyi a problémájuk, hogy minden alkalommal elmondják a gardrób szekrény előtt: „nincs egy göncöm sem, amit felvehetnék!”. Ezzel szemben nekünk az üzletekben sincs választási lehetőségünk, a ritka alkalmakat kivéve (itt szeretnék ismeretlenül is köszönet mondani annak a néhány kereskedőnek, aki ránk -nagy nőkre- is gondol!).
Velem az történt, hogy egy hónappal ezelőtt esküvői meghívót kapott a családom. Nem az anyagiak miatt éreztem kedvetlenséget a hír hallatán.
Még napokkal később is letört voltam. Még akkor is, ha az ifjú párt nagyon kedvelem. Egyfolytában a lemondáson járt az eszem. Az ép eszem tudta, hogy lehetetlen. De a szívem azt kívánta, bárcsak ne kellene Megjelenni. Igen, így nagybetűvel. Mert szerintem száz kiló felett képtelenség elvegyülni, felhőtlenül élvezni egy (tágabb)családi összejövetelt. Ahol mindenki elemzi, majd a hozzá közel állóval megvitatja, hogy, nézd a „Jóska felesége, hogy volt képes ebben a ruhában ide állítani...” és a „Kata mennyit felszedett...mikor is találkoztunk utoljára?...”, meg hogy „ez a jóképű unokabátyám mit eszik ezen a nőn?”. Persze ez akkor is megtörténik, amikor egy deka felesleg sincs rajtunk. Mert sajnos általában a nők így szemlélik egymást. Ha nem a kilókkal, akkor a viselkedéssel, életvitellel, a kis táska dizájnjával vannak elfoglalva. Ezért aztán ebbe az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, néhány napot beáldozva, szuggerálom magam: ezeket a piszkálódásokat nem lehet kivédeni, koncentrálj arra, hogy jó kedved legyen! A mosolyt nem vehetik el!”
A nagy nap közeledik, így aztán a ruhavásárlást sem lehet tovább halogatni. Nem tudom, hogy más is így van-e vele, de engem zavar néhány dolog:
Miért olyan kicsi a próbafülke, hogy normálisan a felsőrészbe is képtelenség belebújni anélkül, hogy a leheletvékony gipszkarton falat ki ne ütném?
Miért nincs levegő a próbafülkében? Biztosan több ruha fogyna. Így viszont a második ruhadarab után (ha sikerül az izzadt testről lerángatni), pánikszerűen elmenekülök. Mondjuk levegőt venni. Eszembe sem jut még a fizetéssel bajlódni!
Egyes helyeken (egyre terjedőbben!) miért nincs a próbafülkében (is) tükör? Ha azt tapasztalom, hogy csak a butik közepén lehet a tükörben illegni-billegni, akkor a ruhát már meg sem próbálom. Imitálok egy telefonhívást aztán pislogva megköszönve a ruhakipakolást kihúzok az üzletből. Soha nem megyek oda vissza! Miért kellene nekem az előnytelen ruhában az eladó és a többi vevő előtt flangálni?
Miért számít ritkaságnak egy molett üzletben az 50-es, 52-es ruhaméret? Ezzel szemben tele van az üzlet 40-es ruhákkal! Hogy még itt is azt kelljen érezni, hogy ekkora méret a földön már nem is létezik. Rendben van, hogy ez nem normális, meg, hogy le kell fogyni, de addig legyünk meztelenül?
Ha mégis van ekkora méret, akkor azt miért csak a 60 feletti korosztály ízlés-, forma-, és színvilágában készítik? Miért gondolják a készítők, a megrendelők, hogy a 60 feletti korosztály nem szeretne divatosabb lenni? Ugye Sophia Lorenről sem a kerek nyakú, póló fazonú, spriccelt hatású pöttyös, vagy párduc mintás nejlon felső jut eszünkbe? Persze, hogy nem a hasat mutogató topokat kell nagy méretben elkészíteni! De még ilyet is találtam az angoloktól érkező bálák átnézése közben...
Aki megtervez és legyártat, majd az üzletébe viszi a 95 E kosaras melltartót spagetti pánttal, annak mi volt a marketing koncepciója? Majdcsak kevesebb lesz tőle a gravitáció?
A harmadik üzletbeli csalódás után jobban átgondoltam a terveimet és eldöntöttem: Jöhet a kozmetikus, fodrász, manikűr, pedikűr. Meglepem magam egy szép táskával. És pont jó lesz a tavalyi ruhám, amit a lányom keresztelőjére szereztem be. Akkor valamivel nagyobb szerencsével jártam :)
